Jézus embersége: Jézus Krisztus isteni személye által magára vett emberi természet. - 1. Az emberi természet a →megtestesülésben „fölvétetett”, de nem semmisíttetett meg. Az Egyház vallja Krisztus emberi lelkének - értelmi és akarati tevékenységével együtt - és testének teljes valóságát. Mindazt tehát, amit Krisztus személyében megél és cselekszik, a →hüposztatikus egység által a Szentháromság egyik személye éli és teszi. Isten Fia közli a maga emberségével sajátos, szentháromságos személyes létmódját, azaz Krisztus lelkében és testében emberi módon fejezi ki a Szentháromság életét (vö. Jn 14,9-10). „Isten Fia ... emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk.” (GS 22) - 2. Emberi lelke és emberi megismerése. Laodikeai Apollinaris állításával szemben (mely szerint Krisztusban az Ige az emberi lélek helyébe lépett) az Egyház vallotta, hogy az örök Fiú értelmes, emberi lelket is magára vett (vö. DS 149). Ez az emberi lélek valódi emberi megismerő-képességgel rendelkezik, tehát önmagában nem korlátlan: térben és időben, tört. körülményei között tevékenykedett. Ugyanakkor Isten Fiának e valóban emberi megismerésében személyének isteni élete fejeződött ki. „Az Isten Fiának emberi természete ismert és kinyilvánított mindent - nem önmagától, hanem az Igével való egyesülés alapján -, ami Istenre vonatkozik” (Maximus Confessor). Ez elsősorban arra a bensőséges és közvetlen megismerésre vonatkozik, amellyel Isten emberré lett Fia rendelkezik az Atyáról (vö. Mk 14,36; Mt 11,27; Jn1,18; 8,55). Jézus emberi megismerésében is megmutatta isteni mindentudását, amikor belelátott az emberek szívének titkos gondolataiba (vö. Mk 2,8; Jn 2,25; 6,61). ~ tehát teljes mértékben ismerte azokat az örök elhatározásokat, melyeknek kinyilatkoztatására jött (vö. Mk 8,31; 9,31; 10,33-34; 14,18-20.26-30). Olyan dolgokról is tud, melyeknek föltárására földi életében nem kapott küldetést (vö. Mk 13,32; ApCsel 1,7), ezért nem beszélt róluk. - 3. Jézus emberi akarata. Az Egyház a 3. konstantinápolyi zsinaton 681: vallotta meg hitét, hogy Krisztusnak természete szerint 2 akarata és 2 tevékenysége van, isteni és emberi. Ezek nem állnak szemben egymással, hanem együttműködnek: az emberré lett Ige Atyja iránti engedelmességében emberként akarta mindazt, amit istenként az Atyával és a Szentlélekkel közösen határozott el a mi üdvösségünkre (vö. DS 556-59). ~ ellenállás és ellenszegülés nélkül aláveti magát mindenható, isteni akaratának (vö. DS 556). - 4. Valóságos teste. Mivel az Isten Fia testté lett és valódi emberi természetet öltött magára, az Ige „testben körül van határolva” (vö. DS 504), emberi arca „a szemünk elé állt” (Gal 3,1). Szíve valóságos emberi szívvel szeretett és szeret mindnyájunkat (vö. Gal 2,20). A személyes egység miatt ~ közvetlenül részesedett az isteni életben, s azt mint „elsőszülött” átadhatja testvéreinek. Ez az ember számára ~nek a lényeges üzenete. →Jézus Szíve „kiváltságos jele és szimbóluma annak a szeretetnek, mellyel az isteni Megváltó az örök Atyát és minden embert szüntelenül szeret” (XII. Pius pápa: Haurietis aquas enciklika; vö. DS 3924). - 5. Föltámadása. ~ nem fölvett álruha volt, hanem isteni személyiségének emberben való kifejezése. Ezért nem tarthatta fogva a halál és az enyészet. Itt a földön ~ csak a kiüresedés formájában tükrözte isteni személyét, melynek egyszer valóságosan is meg kellett nyilatkozni. Ez történt meg →Jézus fölmagasztalásakor. ~nek megdicsőülése, azaz Jézus föltámadása a földi Egyh. hitének és reményének legerősebb támasza. **

KEK 470-476.